WT tanulmány: Tiszteld az öreget köztetek

[Őrtorony tanulmány a 19. május 2014-i hétre - w14 3/15 p. 20]

A cikk célja annak meghatározása, hogy kinek kell gondoskodnia köztünk az idős emberekről, és hogyan kell az ápolást végrehajtani.
A „A család felelőssége” alcím alatt a tíz parancsolat egyikét idézjük: „Tiszteld apádat és anyádat.” (Volt. 20:12; Ef. 6: 2) Ezután megmutatjuk, hogy Jézus elítélte a farizeusokat és az írástudókat, mert nem tartották be ezt a törvényt hagyományaik miatt. (Márk 7: 5, 10-13)
<p></p> 1 Timothy 5: 4,8,16, a (7) bekezdés azt mutatja, hogy nem az egyházközség, hanem a gyermekek felelősek az öregedő vagy beteg szülők gondozásáért.
Eddig minden rendben van. A szentírások azt mutatják - és teljes mértékben elismerjük -, hogy Jézus elítélte a farizeusokat azért, mert gyalázták szüleiket azzal, hogy egy hagyományt (az ember törvényét) Isten törvénye fölé helyezték. Mentségük az volt, hogy a pénz, amelyet a szülők gondozására kellett volna fordítani, inkább a templomba ment. Mivel végül Isten szolgálatában kellett felhasználni, az isteni törvénynek ez a megsértése megengedett volt. Más szavakkal, úgy érezték, hogy a cél igazolja az eszközt. Jézus határozottan nem értett egyet és elítélte ezt a szeretet nélküli hozzáállást. Olvassuk csak ezt el magunknak, hogy ezt egyértelműen szem előtt tartsuk.

(Mark 7: 10-13) Például Mózes azt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat” és „halálba veszi azt, aki apjától vagy anyjától bántalmazóan beszél”. ¹¹ De azt mondod: "Ha egy ember azt mondja apjának vagy anyjának:" Bármi is van, ami hasznot húzhat neked, az a corban (azaz egy ajándék Istennek),”” ¹² már nem engedi, hogy egyetlen dolgot tegyen az apjának vagy az anyjának. ¹³ Így Isten szavát érvénytelenné teszi az általa átadott hagyomány szerint. És sok ilyen dolgot csinálsz. "

Tehát hagyományaik szerint Istennek szentelt ajándék vagy áldozat mentesítette őket a tízparancsolat egyikének való engedelmesség alól.
A szentírások azt is mutatják, és ismét elismerjük, hogy a gyermekek felelőssége a szülők gondozása. Pál nem engedi meg a gyülekezetnek, hogy ezt tegye, ha a gyerekek hívők. Nem sorol fel elfogadható kivételeket e szabály alól.

„De ha valamelyik özvegynek gyermeke vagy unokája van, előbb tanuljanak ezek gyakorolni az isteni odaadást saját háztartásukban és fizeti vissza a szüleiket és a nagyszüleiket mi tartozik nekik, mert ez Isten szemében elfogadható….⁸ Természetesen, ha valaki nem gondoskodik azokról, akik a sajátjaik, és különösen azokért, akik a háztartás tagjai, megtagadta a hitet és rosszabb, mint egy hit nélküli embernél. ¹⁶ Ha valamelyik hitt asszony rokonai özvegyek, hadd segítsen nekik hogy a gyülekezet ne terhelt. Akkor segíthet azoknak, akik valóban özvegyek. ”(1 Timóteus 5: 4, 8, 16)

Ezek erős, egyértelmű kijelentések. A szülõk és a nagyszülõk gondozását „az isteni odaadás gyakorlatának” kell tekinteni. Ennek elmulasztása „rosszabbá teszi, mint a hit nélküli ember”. A gyermekeknek és a rokonoknak segíteniük kell az idõsöket, hogy „a gyülekezet ne terheljék”.
A 13. bekezdéstől kezdve a „Kongregáció felelőssége” alcím alatt vesszük figyelembe az információkat. A fentiek alapján arra a következtetésre juthat a tanulmány ezen szakaszában, hogy a gyülekezet felelőssége olyan helyzetekre korlátozódik, amikor nincs hívő rokon. Sajnos nem így van. A farizeusokhoz hasonlóan nálunk is vannak hagyományaink.
Mi a hagyomány? Nem egy közös szabályok vezetik a közösséget? Ezeket a szabályokat a közösség hatósági szereplői hajtják végre. Így a hagyományok vagy szokások írhatatlan, de általánosan elfogadott viselkedési mintává válnak az emberek bármely közösségében. Például nyugati hagyományaink vagy szokásaink szerint egy férfit öltönyt és nyakkendőt, egy nőt szoknya vagy ruha viselésére köteleztek, amikor a templomba mennek. Azt is megkövetelték, hogy az ember tiszta borotválkozás legyen. Jehova Tanúiként követjük ezt a hagyományt. Manapság az üzletemberek ritkán viselnek öltönyt és nyakkendőt, és a szakállt széles körben elfogadják. Másrészt szinte lehetetlen, hogy egy nő szoknyát vásároljon, mert a nadrág a divat. Gyülekezetünkben ez a hagyomány továbbra is érvényesül. Tehát azt, ami a világ szokásaként vagy hagyományaként kezdődött, elfogadták és megőrizték Jehova Tanúi számára. Továbbra is így cselekszünk, azzal az indokkal, hogy az egység megőrzése érdekében tettük. Jehova Tanúi szerint a „hagyomány” szó negatív jelentéssel bír, mivel Jézus gyakran elítéli. Ezért „egységnek” nevezzük újra.
Sok nővér szeretne elegáns nadrágot viselni a mezõgazdasági szolgálatban, különösen a hideg téli hónapokban, ám ezt nem teszik, mert hagyományunk, amelyet a helyi közösségi önkormányzati személyek érvényesítenek, nem engedik meg. Ha azt kérdezik, miért, a válasz mindig: „Az egység kedvéért”.
Az idős emberek gondozásakor hagyományunk is van. A mi verziónk Corban a teljes munkaidős szolgálat. Ha egy idős vagy beteg szülő gyermekei Béthelben szolgálnak, vagy misszionáriusok vagy úttörők távolról szolgálnak, akkor javasoljuk, hogy a gyülekezet vállalja az öregedő szüleik gondozását, hogy teljes munkaidőben maradjanak. szolgáltatás. Ezt jó és szeretetteljesnek tartják; Isten szolgálatának egyik módja. Ez a teljes munkaidős szolgálat az Istennek tett áldozatunk, vagy Corban (ajándék Istennek).
A cikk kifejti:

„Egyes önkéntesek megosztják a feladatokat a gyülekezet másokkal, és rotációs alapon gondoskodnak az idősebbekről. Miközben rájönnek, hogy saját körülményeik nem teszik lehetővé a teljes munkaidőben való szolgálatot, örömmel segítik a gyermekeket abban, hogy választott karrierjük olyan sokáig ameddig csak lehet. Milyen kiváló szellemet mutatnak az ilyen testvérek! ”(16. cikk)

Jól hangzik, sőt teokratikus is. A gyerekek karriert folytatnak. Szeretnénk ezt a karriert elérni, de nem. A legkevésbé tehetünk segítséget a gyerekeknek maradásukban választott karrier kitöltve őket szüleik vagy nagyszüleik szükségleteinek gondozása érdekében.
Biztosak lehetünk abban, hogy a Corban Jézus idején kedvesnek és teokratikusnak hangzott mind a vallási vezetõk, mind követõik számára. Az Úr azonban nagy kivételt tett e hagyomány alól. Nem engedi, hogy alanyai engedetlenkedjenek vele, csak azért, mert okuk szerint indokolt módon járnak el. A vége nem igazolja az eszközöket. Jézusnak nincs szüksége misszionáriusra, hogy megmaradjon megbízásában, ha az egyén szülei otthonra szorulnak.
Igaz, hogy a Társaság sok időt és pénzt fordít a misszionárius vagy a Bethelit képzésére és fenntartására. Mindent el lehet pazarolni, ha a testvérnek el kell hagynia az öregedő szülők gondozását. Jehova véleménye szerint ennek azonban nincs következménye. Arra inspirálta Pál apostolt, hogy utasítsa a gyülekezetet, hogy engedje meg a gyermekeknek és az unokáknak „először megtanulni, hogy gyakorolják az istenes odaadást a saját háztartásukban, és fizetsék vissza a szüleiket és a nagyszüleiket, mert nekik kell, mert ez Isten szemében elfogadható” (1 Tim. 5: 4)
Elemezzük ezt egy pillanatra. Az isteni odaadás ezt a gyakorlatot visszafizetésnek tekintik. Mit fizetnek a gyermekek a szülőknek vagy a nagyszülőknek? Egyszerűen ápolás? Az összes szüleid érted tett? Fed téged, öltözött téged, házad? Lehet, hogy ha nem szeretõ szülõk voltak, de a legtöbbünk számára merem azt mondani, hogy az adás nem állt meg az anyaggal. Szüleink minden szempontból ott voltak. Érzelmi támogatást nyújtottak nekünk; feltétel nélküli szeretetet adtak nekünk.
Mivel a szülő megközelíti a halált, azt akarják és szükségük, hogy gyermekeik legyenek. A gyermekeknek szintén vissza kell fizetniük azt a szeretetet és támogatást, amelyet szüleik és nagyszüleik a legsebezhetőbb éveikben ragadtak rájuk. Egyetlen gyülekezet, bár szeretné tagjait, nem helyettesítheti ezt.
Szervezetünk ugyanakkor elvárja, hogy az idősödő, beteg vagy haldokló szülők a teljes munkaidős szolgálat érdekében feláldozzák ezt a leginkább emberigényt. Alapvetõen azt mondjuk, hogy a misszionárius által végzett munka annyira értékes Jehova számára, hogy azt úgy látja, hogy az arra ösztönzi az isteni odaadást, hogy szülõinek vagy nagyszülõinek visszafizeti azt, amire várják. Ebben az esetben nem tagadjuk el a hitet. Alapvetően megfordítjuk Jézus szavait és azt mondjuk, hogy „Isten áldozatot akar, és nem irgalmat”. (Mat. 9: 13)
Apollóval beszéltem erről a témáról, és megjegyezte, hogy Jézus soha nem a csoportra koncentrált, hanem mindig az egyénre. Soha nem volt fontos a csoport számára, de mindig az egyén. Jézus azt mondta, hogy elhagyja a 99-et, hogy megmentse az 1 elveszett juhot. (Mat. 18: 12 14-) Még a saját áldozatát sem a kollektív, hanem az egyénért tették.
Nincs olyan szentírás, amely alátámasztja azt az álláspontot, miszerint Isten szeretete és elfogadható az, ha szüleit vagy nagyszüleit a gyülekezet gondozására hagyjuk, miközben az egyik teljes munkaidőben szolgálatot folytat egy távoli földön. Igaz, hogy a gyermekek által nyújtott ellátásokon túlmenően is szükségük lehet gondozásra. Lehet, hogy szakmai ellátásra van szükség. Mindazonáltal, ha bármilyen gondot lehet hagyni a „gyülekezeti önkéntesek” kezelésére, miközben továbbra is fenntartja azt a hagyományt, miszerint a szolgálat rendkívül fontos, annak szembe kell néznie, amit Jehova egyértelműen kijelent, hogy a szavában a gyermek kötelessége.
Milyen szomorú, hogy az írástudók és a farizeusokhoz hasonlóan hagyományunk szerint érvénytelenítettük Isten szavát.

Meleti Vivlon

Meleti Vivlon cikkei.